Történt egyszer, hogy egy király megismert egy buddhista szerzetest, akinek egyszerű és ártatlan életvitele nagyon mélyen megérintette. Szép lassan el is fogadta mesterének a szerzetest. Mivel azonban nagyon gyanakvó és számító király volt, folyton a jellemét fürkészte, sőt, figyeltette is néhány udvaroncával. Biztos neki is van valami folt az életében!
De amikor a detektívjei is mind azt mondták róla, hogy ennek az embernek azután semmi folt nincs az életében, teljesen tiszta és egyszerű, egy igazi szent, egy valóságos Buddha, úgy érezte teljesen meggyőződött a szerzetes ártatlanságáról. Ekkor odalépett hozzá, a lába elé borult és azt mondta:
– Uram, jöjj velem, és élj a palotámban! Miért maradnál itt, a fa alatt? – A lelke mélyén azonban azt várta, hogy az majd visszautasítja a meghívást, és azt válaszolja: „Nem, én egyszerű ember vagyok. Hogyan is élhetnék egy palotában?”
Annak ellenére, hogy ő maga hívta meg, ezt a választ várta! Ugye milyen komplikált az emberi elme? Meghívja, és közben azt gondolja, hogy ha a szent elfogadja a meghívást, az nagy öröm lenne, mégis a felszín alatt úgy véli, hogy a szent, ha valóban szent, akkor majd visszautasítja, és azt mondja neki: „Nem, én egyszerű ember vagyok, itt élek a fa alatt; ez az én egyszerű életem. Elhagytam a világot, lemondtam a világról, többé nem mehetek már vissza.” De a szent valóban szent volt, igazi Buddha, és így felelt:
– Rendben. Hol a hintód? Hozd, és már indulhatunk is! Mert ugye aki palotába megy, annak megfelelő kocsi is kell. Nem mehet gyalog! Hozd a hintót!
A királynak a lélegzete is elakadt: „Ez a fickó egy szélhámos! Csak megjátszotta a nagy egyszerűséget, közben pedig csak arra várt, hogy beköltözhessen a palotámba!” De most már nem volt mit tenni, hisz ő maga hívta meg. S mivel tartotta magát a szavához – szamuráj volt, nagy harcos, hatalmas uralkodó – azt mondta magában: „Rendben. Így jártam. De ez az ember fabatkát sem ér! Még csak meg sem próbált visszautasítani. Vissza kellett volna utasítania a meghívásomat!”
Hozatta a hintót, de többé már nem volt boldog, egyáltalán nem. A szentnek viszont nagyon tetszett a dolog. Úgy ült a hintóban, mintha ő lenne a király, a király pedig egyre komorabbá vált, és nagyon ostobának érezte magát. Az emberek meg csak bámultak az út mentén: „Oda nézzetek! A meztelen fakír a király hintójában!”
És valóban úgy ült ott, mint egy született uralkodó, a király pedig nagyon szerencsétlenül festett mellette. A szent közben nagyon jókedvű volt. És minél jobb kedvű lett ő, a király annál komorabb és mogorvább lett. „Most aztán hogyan szabaduljak majd meg ettől az embertől? Én magam sétáltam be a kelepcéjébe. Az a sok detektív meg a sok kém mit sem ért – egyik sem látott át a fickó tervén!” – tépelődött a király. Mintha csak azért ült volna ott az a szerzetes fa alatt évekig, hogy ezzel elkápráztassa a királyt!
A király már előre berendezte a palota legjobb szobáját arra az esetre, ha mégis elfogadná a meghívást. De persze egy percig sem hitte, hogy a szent valóban eljön vele. Ugye milyen megosztott az emberi elme? Csinál valamit, de közben az ellenkezőjére számít. Ha a fickó ravasz lett volna, akkor egyszerűen visszautasítja azt mondta volna, hogy „Nem!”
A király tehát berendezte neki a legjobb szobát. A szent pedig bevonult – ő, aki évekig egy fa alatt ücsörgött és azonnal nekiállt dirigálni: „Hozz még ezt, hozz még azt! Ha az ember palotában lakik, úgy kell élnie, mint egy királynak!” A király egyre jobban összezavarodott. Persze, ő hívta meg, így aztán a vendég bármit is kért, azonnal megszerezte neki. De egyre nehezebben viselte a szerzetes jelenlétét, és mindennap egyre mérgesebb lett, mert a szent valóban úgy kezdett élni, mint egy király. Sőt, még jobban is élt mint maga a király, hiszen a királynak megvoltak a maga gondjai, a szent meg csak élt, mint hal a vízben. Ha úgy tartotta kedve, egész nap csak aludt. Vagy sétálgatott a kertben, úszkált kicsit a medencében, és csak pihent, csak pihent. A király pedig azt mondta magában: „Ez a fickó egy igazi parazita!”
Egy nap aztán nem bírta tovább, és így szólt a szerzeteshez, aki éppen a kertben sétálgatott:
– Szeretnék neked mondani valamit.
– Igen, tudom. Már akkor ez nyomta a szívedet, mielőtt még felkeltem volna a fa alól. Már akkor ezt akartad mondani, amikor elfogadtam a meghívást. De miért vártál vele ilyen sokáig? Feleslegesen szenvedsz. Látom, hogy mennyire nyomorultul érzed magad. Nem is jössz már hozzám. Nem kérdezel nagy metafizikai, vallási dolgokról, mint ahogyan akkoriban tetted, amikor még a fa alatt üldögéltem. Tudom, mit akarsz kérdezni. De miért kellett hat hónapot így elpocsékolni? Ezt nem értem. Ott helyben meg kellett volna kérdezned, és azon nyomban tisztáztuk volna az egészet. Tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de azért csak kérdezz!
– Csak egy dolgot szeretnék tudni. Valójában mi a különbség most közted és köztem? Nagyobb luxusban élsz, mint én! Sőt, nekem még dolgoznom is kell, és az egész ország boldogulásáért én felelek, de neked még munkád sincs, gondod sincs, semmiért nem vagy felelős! Féltékeny vagyok rád! És persze, hogy nem jövök már hozzád, hiszen már nem hiszem, hogy* *bármi különbség is lenne közöttünk. Gazdagságban élek, de ha úgy vesszük, te még nagyobb gazdagságban élsz, mint én. Mindennap azt mondod: „Hozzátok az aranyhintót! Kocsikázok egy kicsit. Hozzátok ezt, hozzátok azt!” Finom étkeket eszel. És már nem is vagy meztelen többé; a legjobb ruhákban jársz. Hát akkor mi a különbség közted és köztem?
– Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatom meg, ha velem jössz. Menjünk ki egy kicsit a városból! – nevetett a szerzetes.
A király követte őt; mentek, mentek, hosszú ideig csak mentek, átmentek a nagy folyón is, de csak mentek tovább. A király közben folyton azt kérdezgette:
– Minek megyünk még tovább? Miért nem válaszolsz most?
– Várj egy kicsit! Megkeressük a legjobb helyet a válaszhoz.
Aztán amikor eljutottak az országhatárhoz, a király így szólt:
– Most már aztán tényleg álljunk meg! Ez itt a királyságom határa!
– Pontosan ezt a helyet kerestem. Én nem megyek vissza. Velem jössz, vagy visszamész?
– Hogy mehetnék veled?! Itt van a királyságom, a vagyonom, a feleségeim, a gyermekeim! Hogy mehetnék veled?!
– Most már látod a különbséget? Én továbbmegyek, és még csak hátra se nézek. Ott voltam a palotában, élveztem a gazdagságot, de nem voltam birtokló. Te birtokló vagy. Ez a különbség. Én továbbmegyek. – Azzal levetkőzött meztelenre, visszaadta a királynak a drága ruhát. –
– Tartsd meg a ruhádat, és légy újra boldog!
A király megértette, hogy milyen bolond is volt; most már látta, hogy ez az ember valóban hatalmas kincs, igazi drágakő. A lába elé borult, és kérlelte:
– Ne menj! Kérlek, gyere vissza velem! Nem értettelek. De most már mindent értek! Igen, te egy igazi szent vagy!
– Visszamehetek, de ne feledd, akkor megint szomorú leszel! Nekem mindegy, hogy itt vagyok, vagy ott vagyok, de te megint szomorú leszel. Engedd meg, hogy boldoggá tegyelek! Nem megyek vissza veled.
A szerzetes minél inkább hajtogatta, hogy elmegy, a király annál jobban ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen vele. Aztán a szent így szólt:
– Most már elég! Látom, hogy ostoba vagy! Visszajöhetek veled, de amikor csak kimondom, hogy „visszajöhetek”, a szemedben máris látom a régi félelmet. „Lehet, hogy megint átver! Lehet, hogy csak színjáték volt az egész, hogy itt a határon levetkőzött, és azt mondta, hogy elmegy, mert tudta jól, hogy ezzel mély benyomást tehet rám”
Ha visszamegyek, megint nyomorultul fogod érezni magad, és én ezt nem akarom. Jegyezd meg jól, a kérdés nem az, hogy van-e vagyonod, vagy nincs, hanem, hogy hatalmába kerített-e a birtoklási vágy, vagy sem. Nem az az egyszerű ember, akinek semmije sincs, az az egyszerű ember, aki nem birtokló, aki bármit el tud engedni könnyedén, aki soha nem néz vissza.
Az egyszerűséget nem lehet gyakorolni, az egyszerűség az ártatlanság következménye. Ha elfojtod az igazi énedet – és ha megjátszol valamit, akkor bizony el is fojtasz magadban valamit, akkor majd valahol máshol, más formában fog visszaköszönni. Így csak egyre komplikáltabb, egyre ravaszabb, egyre számítóbb, egyre fegyelmezettebb leszel; egyre inkább olyan, amiért az emberek majd tisztelnek és becsülnek.
Ha élvezni akarod az egódat, a legjobb, ha szent leszel. De ha igazán ünnepelni akarod a létezést, akkor csak légy teljesen szokványos, totálisan hétköznapi, élj egy teljesen szokványos életet, mindenféle erőlködés nélkül. Élj a pillanatnak! Ez az ártatlanság, és az ártatlanság elég. Ne akarj egyszerűvé válni! Milliók próbálták már, és egyáltalán nem lettek egyszerűek. Sőt, inkább csak komplikáltabbakká váltak, teljesen belebonyolódtak a saját eszmerendszerük dzsungelébe.
Szabadulj ki az elméből – ez az ártatlanság. Légy elme nélküli – ez az ártatlanság. Minden más magától következik majd. És amikor minden más magától jön, annak hatalmas varázsa van. Ha tettetsz, ha megjátszol valamit, az mesterkélt lesz, szintetikus, annak semmi köze nem lesz a természetességhez. Ha magától jön, akkor azonban igazi boldogság és áldás lesz.
Forrás: Osho – Az ego könyve
