Egyszer régen, élt hat vak ember egy faluban. Egy nap hallották, hogy a király átutazóban a falu mellett táborozott le, és van több elefántja is. Még soha nem hallottak ilyesmiről, felkerekedtek hát, hogy megtalálják és megismerjék.
Fogalmuk sem volt, hogy milyen egy elefánt. Csak a hangját hallották, közelebb mentek, és elkezdték tapogatni.
– Hé, az elefánt egy oszlop – mondta az első férfi, aki megérintette a lábát.
– Ó, nem! Olyan, mint egy kötél – szólt a második, aki a farkát emelte meg.
– Dehogy! Egy rücskös falhoz hasonlít – kiabálta az, aki az elefánt hasát tapogatta.
– Olyan, mint egy nagy legyező – állapította meg a negyedik, aki a fülénél állt.
– Vigyázzatok, az elefánt egy hegyes lándzsa! – rikoltotta az ötödik ember, aki megérintette az elefánt agyarát.
– Ugyan, ne féljetek, csak egy hosszú cső – nyugtatta a többieket a hatodik férfi, aki megérintette az elefánt ormányát.
Elkezdtek vitatkozni, mert mindegyikük ragaszkodott az igazához.
Arra járt egy bölcs ember, és megkérdezte tőlük: Mi a baj? Miért veszekedtek?
– A másik nem fogadja el, hogy az elefánt olyan, amilyennek mondom, pedig megtapogattam, és tudom, mit beszélek – mondta mindegyik.
A bölcs ember nyugodtan válaszolt:
– Mindenkinek igaza van. Mindnyájan csupán egy kis részletet érzékeltetek a hatalmas elefántból. Tehát valójában az elefántra mindaz jellemző, amit megállapítottatok.
Drága uraim – tette hozzá a bölcs –, ez egy hatalmas élőlény, de szerencsére szelíd. Szerencsések vagytok, hogy még a veszekedésetek alatt is nyugodt maradt. Mert ha mérges lett volna, mindannyian megsérültök.
